A Tarot életünk, létünk, gondolataink, érzéseink, érzelmeink lenyomatának tükre, mely a legpontosabb képet mutatja az "egész" lényünkről. Rendeltetésünk megtalálásában, spirituális emlékek felébresztésében, személyes élettervek megvilágításban és életutunk spirituális feltárásában nyújt segítséget. Olyan, akár egy GPS, mely biztonsággal elnavigál életünk ismeretlen útjain. Hogy rábízhassuk magunkat erre a különleges térképre, a legfontosabb, hogy megismerjük a használatát.

Szeretettel üdvözlöm!

Naptár

június 2017
Hét Ked Sze Csü Pén Szo Vas
<<  < Archív
1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30

TAROT utazás: b.p.1944 írásai

2011.04.22. 09:10 | xalen | Szólj hozzá!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

ÚJ bejegyzés: XXI. A Világ

 

Amikor képesek vagyunk háttérbe szorítani elvárásainkat, logikus gondolkodásunkat, és egyszerűen csak megengedjük, a kártyának, hogy „Ő” szólítson meg, és vezesse emlékeinket, hihetetlen belső utazásba lesz részünk. Így a TAROT lapok egy mélyebb tudati szinten, az emlékeink, az egyéni szimbolikus rendszerünk felhasználásával tárják elénk valódi, és kifejezetten nekünk szóló üzenetüket. A TAROT lényege azonban sosem a lapok megtanulása, „bemagolása”, sokkal inkább a megértése, megérzése, megtapasztalása, az egyéni kódolása az, ami a legmélyebb, legpontosabb értelmezést kínálja számunkra.
Egy nagyon kedves tanítványom (b.p.1944 néven regisztrált a fórumon) TAROT utazását szeretném itt megosztani. Személy szerint nagyra értékelem, és alig vártam/várom az új munkáit. Azért tartom különlegesnek ezt a feldolgozást, mert egyszerre képes átadni a lapok poláris és általános jelentését.

Ezúton is szeretnék köszöntet mondani, amiért hozzájárult írásaival a blog színesítéséhez.

 

 


0.A Bolond
Molnár bácsi. Iskolás korom egyik érdekes figurája. Alacsony, hófehér hajú, babaarcú öreg, mindig mosolygó kék szemekkel. Ránézésre sugárzott róla: jó ember volt.
Ifjú korában, mint a korabeli legények közül sokan, vándorútra kelt, legyalogolt egészen Nápolyig. Út közben dolgozott itt-ott, a keresett pénzből megélt valameddig, majd újra munkát vállalt. Istállókban, szénakazlakban éjszakázott. Ő vándorolt ilyen botra kötött tarisznyával.
Amikor én ismertem, ez az út már öregember emlékké lényegült át. Nem volt nap, hogy ne mesélt volna róla. Meg a „pasztasutáról”, amit nagyon szeretett. Olasz útjaimon próbálkoztam hozzájutni, de sikertelenül. Talán a nagyon szegények eledele, amit turisták orra elé nem tesznek.
Az öreg Molnár bácsi vízfestékkel képeket festett részben képeslapok alapján, részben természet után. Nem voltak nagyon rossz képek. Talán még eladhatók is lettek volna, ha valaki foglalkozott volna ezzel. A nagyon szerény nyugdíj mellé, amiből ketten éltek, egy kis kiegészítésnek. Abból a kevésből, ami jutott nekik, a Jóisten Molnár néni közreműködésével parancsolta ki a napi betevőt.

Fő elfoglaltsága az örökmozgó volt. Anyagra nem volt pénz, ezért minden kidobott vackot gyűjtött, mert hátha kelleni fog a modell 297. verziójához. Változatos formájú lejtőkön leguruló golyók hajtották az emelőt, ami persze soha nem juttatta vissza a golyókat a tetőre. Ez nem zavarta komolyan, ő meg volt győződve, hogy a kudarc ideiglenes állapot, előbb-utóbb fel fogja találni az örökmozgót. Az érte kapott pénzből újra végigjárja a Nápolyba vezető utat immár Molnár nénivel, és persze nem gyalog.
A „komoly” emberek nevettek a háta mögött. Pironkodom, de gyerekként én is többet engedtem meg magamnak vele szemben, mint a „komoly” emberekkel szemben. Látszólag észre sem vette.

I.A Mágus
Az iskolából frissen kikerült ifjú titánok jutnak eszembe róla. Tudásuk naprakész, friss szemmel nézik a problémákat, sokra képesek. Ugyanakkor azt hiszik, mindent tudnak, az idősebbeket lenézik friss tudásuk minden gőgjével. Kell némi idő és rájönnek ők is, hogy az igazság árnyalt, nem csak a természeti törvények mozgatják a világot. Hagyni kell őket tanulni. Ha nem agresszívek, az ember kicsit segíthet néhány alkalmas helyen elejtett párnával, ne üssék be magukat olyan nagyon.

II.A Főpapnő
Irma néni. Nagymamám testvére.
Nagymamával kell kezdenem. Ha visszaszámolok, 4 éves lehettem azon a Karácsonyon. Anyai nagymamám jött látogatni első vagy második napon. Ketten maradtunk a karácsonyfás szobában és nagymamám nekem szegezte a kérdést, hogy imádkoztunk-e a fa alatt (a választ persze jól tudta). Az én szüleim materialista alapokon álló hívő kommunisták voltak, még a kérdést sem értettem, nemhogy válaszolni tudtam volna rá. Nagymama folytatta azzal, ha nem imádkoztunk, akkor mi pogányok vagyunk, és a Jézuska a szüleimet a pokolra küldi, ahol olajos üstben tűzön fogják őket megfőzni. Megragadta az alkalmat, hogy bemutassa nekem, hogyan kell imádkozni. (Hogy legalább én megmeneküljek a pokoltól.) Összefonta a nagy hasán a kezeit, némán és szaporán mozgatta az ajkait, miközben nyálpermetek szálltak ki belőle hullámokban. Ideológia, hogy mit kell mondani, kihez beszélünk, mire térünk ki, az bizony semmi, csak a technika, az összekulcsolt kéz, a mozgó ajkak és a nyálpermet. Én is összefontam a hasamon a kezeimet, mozgattam a számat és felnőttes nyálpermetet nem tudván előállítani, köptem egyet-egyet. Nagymama gúnynak vélte a köpködést és fuldoklott a méregtől. Ráadásul abban a kellemetlen helyzetben volt, hogy beárulni sem tudott, hiszen kiderült volna, hogy mi történt a köpködés előtt, ami rá nézve elég kellemetlen lett volna. Addig sem kedvelt nagyon, azután még úgy sem. Nekem meg megvolt a véleményem a Jézuskáról, aki ajándékokkal játssza az eszét, utána meg megfőzi az embereket. Persze az ajándékaimat azért nem küldtem vissza.
Zárójelben: érdekes, hogy nem beszéltem én sem erről az afférról. Éreztem, hogy veszekedés lenne abból, hogy a nagymama ilyeneket tanít nekem.

5 éves voltam. Apám éppen vidéken dolgozott, anyám munkája akkoriban sok vidéki utazással járt, Irma néni volt az, aki felvállalta, hogy náluk lakhatom, amíg rendeződnek a viszonyok. Irma néni tündér-nagymama volt. Úgy játszott, úgy mesélt, hogy nem munka volt neki, nem ereszkedett le a gyerekhez, hanem maga is játszott, ő is élvezte. Nem butázott le, ha valamit rosszul csináltam, hanem kisegített, együtt oldottuk meg a kérdést. Nagyon értett a kisgyerekek lelkéhez.
A hét egy napján szokása volt bevásárolni a piacon, egyúttal be szokott térni a téren levő templomba egy gyors áhítatra. Amikor először mentünk együtt, tiltakoztam, hogy én ugyan be nem megyek a Jézuskához. Kifaggatott, hogy mi a baj. Elmondtam neki, hogy mit hallottam a nagymamámtól. Ő azzal reagálta le, hogy konkrétan tudja, hogy a Jézuska nagyon szereti a kisgyerekeket. Ha kisgyerek kér tőle valamit, azt teljesíteni szokta. Menjünk be, kérjem meg a Jézuskát, hogy ne bántsa a szüleimet, és biztosan teljesíti. No jó, így már másként hangzott az elmélet, bementünk. Attól a perctől dátumozom a spirituális utamat. Irma néni a továbbiakban sokat mesélt Jézusról, Szűz Máriáról, imádságokra tanított, szóval a katolikus vallás alapjait elhintette bennem. Olyan alaposan tette, hogy a további materialista nevelés nem tudta kiölni belőlem és nagyjából 15 év telt el, mire az istenképem kezdett átalakulni, kevésbé személyes, elvontabb irányba.

Most jutott eszembe. Nem emlékszem, hogy Irma néni kérte volna, hogy a szüleimnek ne beszéljek az ő oktatásairól. Valahogyan úgy alakult (?), alakította (?), hogy ez a kettőnk titka maradt, senkinek nem beszéltem róla. Ahogyan a félelmeimről és szorongásaimról is hallgattam. Magamban tudtam tartani a hitemet, az imáimat 7 éven keresztül, amikor úgy hozta a sorsom, hogy nagymamámat be kellett avatnom. Naná, hogy első dolga volt elmondani anyámnak. Imádott kellemetlen dolgokat elújságolni.

Most jöttem rá. Két személy merült fel bennem. A nagymama sztori nem csak a jó Főpapnő előjátéka volt, hanem a sötét oldala is egyúttal. Nagymamáról nem meséltem sokat, de az egész lénye maga volt a buta rosszindulat. Nem igaz, tudott szeretni is, de azt is bután tette. Első helyen a FIA állt, másodikon a fiú UNOKÁJA, utána hatalmas űr, a galaxis peremén a fia lánya. A nagybátyám felesége, anyám (a lánya) és én arra voltunk rendelve a tudatában, hogy szolgáljunk neki és a hímnemű leszármazottainak. Amíg szolgáltunk, addig elviselt bennünket. De ha nem, akkor jaj volt nekünk! Anyám élete során folyton a nagymama szeretetéért küzdött, és képtelen volt megkapni.

Pici példa a beállítottságára: a nagybátyám felesége mesélte halála előtt, hogy amikor meglátogatta őket, rendszeresen három minyont vitt ajándékba. Kibontotta a csomagot, rámutatott az egyikre, hogy ez a fiáé (így: FIAMÉ), a másikra, hogy az a fiú unokáé, a harmadikra, hogy az a lány unokáé. Negyediket soha nem vitt a négytagú családba. Az unokái anyja nem volt érdemes minyonra. És ezt szükségesnek tartotta kinyilvánítani, nehogy véletlenül ő egyen meg egyet az értékes sütemények közül.

Nem tudom, hogy volt-e hatalma hozzá, de szokása volt megátkozni embereket. Azt hiszem, hogy nem lehetett igazi boszorkány, olyan ostoba volt szegény.

El kellene már engednem szegény öregasszony iránti keserűségemet… Neki sem volt könnyű élete. Végülis az ő jóvoltából éltem meg azoknak a keserveknek a zömét, amik előre vittek az utamon. Az ő dolga ez volt az én életemben. Magának is számtalan gondot, bajt okozott, neki sem volt jó, hogy ilyen volt.

III.Az Uralkodónő
Panni néni. Anyám bátyjának a felesége. Panni néninek az, ami logikával megközelíthető, rejtély volt, magyarul: Panni néni buta volt. Nagyon szegény családból származott, nem tudom hány osztályt járt. Bizony művelt sem volt. Társaságban inkább visszavonult, hallgatta a beszélgetést, maga nem folyt bele. Idegenek közt kicsit bumfordi volt. Semmi olyannak nem volt birtokában, amivel gyerekkoromban az ember értékét mértük, de mégis lehetetlen volt őt nem szeretni. Maga volt a megtestesült jóindulat és jóság. Hatalmas érzelmi intelligenciával rendelkezett. Mindig tudta, hogy mi esne jól az embernek és mindig készen állt arra, hogy azzal szolgáljon. Teljesen magától értetődően szolgált. Soha fel nem merült benne (vagy nem mutatta ki), hogy neki mi esne jól, mire lenne szüksége.
Soha nem gondolt rosszat. Egyszer a menyével beszélgettem. Ö mondta ki, hogy Panni néninek soha egy ferde gondolatát nem tudta elcsípni, pedig hosszú ideig próbálkozott, mert kételkedett abban, hogy létezik ilyen jóságos ember. Ismeretségük bő ötven éve alatt nem tudta elkapni, hogy valami is hamis, vagy „csinált” lenne a jóságában.
Ha valaki megbántotta, vagy rossz volt hozzá, soha nem a bántó személyről mondott véleményt. Csak a tettről beszélt és arról, hogy az neki rosszul esett. Soha, senkit nem minősített. Nem volt véleménye az emberekről, csak arról, amit tettek, vagy mondtak. A legerősebb elítélés, amire emlékszem a szájából: ez nem volt szép tőle.

Panni néni nem volt „állásban”, otthon fogta meg a garas felét is, hogy egy fizetésből meg tudjanak élni, meg varrt másoknak, hogy legyen kis kiegészítés. (Anyám receptjei közt bóklászva a 3 tojásból piskóta receptek Panni néni írásával vannak. Fél adagot sütött, mert annyira telt, de sütött, hogy legyen a családnak.) Az otthonlét folyománya volt, hogy az iskolából hazaérkező gyerekeit meleg otthon, frissen főzött ebéd várta, azonnal elmondhatták a nap történéseit, anyukájuk mindig érdeklődéssel hallgatta. Irigyeltem volna őket, ha az apjuk nem lett volna olyan kekec és egyúttal rabiátus természetű, amilyen volt. Panni néninek sok elsimítanivalója akadt, és derekasan simított is a családi béke és harmónia kedvéért. Mindenkiben és minden helyzetben megtalálta jót.

Élete utolsó 15 évében Panni néni egyedül volt, a nagybátyám meghalt. Az volt egy olyan időszaka az életének, amikor már senkinek nem kellett szolgálnia, kicsit törődhetett magával. A fia akkoriban nagyon jól keresett, és ellátta mindennel. Így az anyagi gondok nélküli életet is kipróbálhatta pár éven keresztül. Érdekes, hogy könnyen beleszokott a kényelembe, nem látszott, hogy megviselné a „dologtalanság”, mint sok más asszonyt. Azt viselte rosszul, amikor a szeme romlott el és nem látott sem olvasni, sem varrni.

Van egy kabátom, egy bélelt ballon dzseki, kapucnis. Panni nénitől kaptam, ő akkor már nagyon kifogyott belőle. Amikor kaptam sem volt újszerű, mostanra a fekete színe szürkébe fakult, a bélése javíthatatlanul foszlik. A barátnőm néha megjegyzést tesz rá.:) Minden mosásnál szurkolok, hogy jaj, csak most ezt élje még túl. Udvarra kiszaladni viselem, mindig a fogason lóg. Nem akaródzik eldobni, annyira puhán, melegen simul rám, olyan finom Panni néni jellege van.

IV.Az Uralkodó
Főnököm.
Hírhedt zsarnok volt. Ellentmondást nem nagyon tűrt el. Ugyanakkor hatalmas emberség lakott benne. Aki az árnyoldalát jól viselte, nagyszerűen tudott dolgozni vele. Az is jellemezte, hogy a munkái mindig sikerrel végződtek. Nagyon jó képességű, eredeti világlátású ember volt. Olyan problémamegoldó fajta, aki nem ismert nehézséget, akadályt és lényeglátásánál fogva mindig megtalálta azt a pontot, aminél kezdve a probléma szövete felfejthető volt és egyszerű feladatok sorozatával megoldhatóvá vált.
Egy ügyben a hozzáállása volt nagyon jellemző és az, ahogyan megoldotta a megoldhatatlannak látszó helyzetet.

A hadseregben egy olyan egységnél, amilyen nem is létezett (legalábbis a nyilvánosság számára) tűz támadt és leégett egy olyan hűdeértékes berendezés, amilyen nem is létezett. A katonai főnökség egyből megtalálta a felelőst: a szolgálatban levő kiskatona elaludt és ezzel ő okozta a tüzet. Egy főkatona személyesen jött el, hozta a tűz általuk feltételezett forrását, egy villanykályhát. Hivatalosan kérték, hogy vizsgáljuk meg, ugye ez volt a tűz forrása. (A kérdés megfogalmazása olyan volt, mint amikor nagyhatalmú urak sugallják a számukra kedvező szakértői vizsgálati eredményt és véleményt).
Akkor talán két hónapja voltam az intézetben, a szakértéshez és a bűnügyek vizsgálatához éppen csak hozzászagoltam. Előző munkahelyemen fémek vizsgálatával foglalkoztam, így már a főkatona látogatásához odahívott a főnök, mint az ügy „szakértőjét”. A főkatona azzal kezdte, hogy a leégett berendezés persze olyan szuper titkos, hogy elképzelhetetlen, hogy mi oda bemenjünk és megnézzük. A főnököm nem hatódott meg, hanem elérte, hogy igenis beengedtek és megmutatták.

Ketten mentünk a főnökömmel. Amikor megláttam, miről van szó, kis híján rosszul lettem. Egy kamion méretű berendezés volt, ami kiégett. Ott voltunk ketten, én nő, ráadásul szerelések ellen beoltva, a főnöknél volt egy aktatáskányi apró szerszám, nálam volt papír és toll. Elvileg ugye szét kellett szedni, hogy a belsejében az elektromos részeket szemügyre vehessük.
Közben híre ment a kiskatonák között, hogy megjöttek a rendőrségi szakértők a tűz okát vizsgálni. Hallótávolságon belül, de nem túl közel egyre több katona kezdett sündörögni körülöttünk. A főnököm pedig emelt hangon elkezdte mondani:
Ebben a berendezésben található a tűz oka. Ha a kiskatona vétlen volt, annak a bizonyítékai is ebben a berendezésben vannak. Csak ezeket a bizonyítékokat ki kellene szerelni…
Nem telt bele 5 perc, megfelelő szerszámokkal és főleg ismeretekkel 5 katona máris bontotta a berendezést. Nyilván a fogságban levő vádlott barátai voltak. A főnök mondta, hogy milyen részekre van elsősorban szükség, a fiúk pedig olyan tempóban hozták az alkatrészeket, hogy alig győztem feljegyezni, hogy mi honnan van és micsoda. A csomagtartónk tele lett ujjnyi vastagságú rézdrótokkal, karvastagságú kábelekkel és hasonlókkal.

Elég munkaigényes és mm-ről mm-re haladó mikroszkópos vizsgálatokra volt szükség, hogy megtaláljuk a tüzet okozó elektromos ív helyét. Nekiálltam mm-ről mm-re vizsgálni a hatalmas mennyiségű réz vezetéket és alkatrészt. Szerencsém volt, egy hét alatt megtaláltam a bűnös alkatrészt. A tüzet a berendezés konstrukciós hibája okozta. Ezt támasztotta alá a villanykályha vizsgálata is. A szolgálatos kiskatona ezzel vétlennek bizonyult.

Utózönge: Kicsit később felvetettem, hogy mi lett volna, ha a hatalmas mennyiségű kábel és alkatrész közt hónapok alatt sem bukkanok a tüzet okozó helyre. A válasz: Addig kerested, volna, amíg meg nem találod. A hanghordozásban benne volt, hogy precíz munkát kell végezni. De az is benne volt, hogy gyűlölte, amikor a hatalommal rendelkezők legegyszerűbb megoldásként a legkisebbet kiáltották ki bűnösnek, a lehetőségek határán túl is keresni kellett volna az ártatlanságának bizonyítékát.

A főnöknek hatalma volt az emberek és helyzetek felett. Ezt a hatalmat nem csak a rangja és a beosztása biztosította számára, hanem inkább a tudása és a problémamegoldó képessége.

V.A Főpap
Az a pap, aki kinyitotta a plébánia ajtaját.

1956 nyara volt, már zajlottak a Petőfi körben a viták a szocialista rendszer hibáiról és esetleges korrekciójáról, de még zajlottak a perek is azok ellen a papok ellen, akiket a rendszer ellenségeinek nyilvánítottak. Sok papot zártak börtönbe, sokukat meg is kínozták.

12 éves voltam, és magamban szépen eldöntöttem, hogy materialista nevelés ide, kommunista szülők oda, nekem gyónni és áldozni kell, mert én hiszek Istenben. A megvalósításhoz a vidéki nyaralás igen alkalmasnak látszott, az időmmel nem a szüleimnek kellett elszámolni, Bözsi néni és Gábor bácsi pedig nem keresztezték a terveimet. Remegő térdekkel és elfúló lélegzettel becsengettem a plébánia kapuján. Ajtót nyitni persze a legkisebbet küldték, egy a húszas éveinek elején járó pap nyitott ajtót. „Csókolom, mink kommunisták vagyunk, de én szeretnék gyónni és áldozni.” Bizonyára meglepődött, de tudott a helyzethez illően higgadtan reagálni. Behívott, kikérdezett, felmérte, hogy ki vagyok, mit tudok, mi van bennem. Megbeszéltük, meddig vagyok még a faluban, mennyi időnk van a tanulásra. És elvállalta, hogy felkészít a katolikus vallás alapjaiból olyan szintig, hogy gyónhatok, áldozhatok.

A tanítása elsősorban a hitre vonatkozott. A katekizmusban, amit az első áldozáshoz feltétlenül el kell sajátítani, jelentős súllyal szerepel az EGYHÁZ, mint az ember és Isten közötti feltétlenül szükséges és egyetlen lehetséges közvetítő. Az én helyzetemben az Egyház tisztelete, a szabályainak betartása, a rendszeres hitélet nem volt megvalósítható. Nem is erre helyezte a hangsúlyt. Valahogyan úgy eresztett utamra, mint az őskeresztényeket, akik titokban hittek és nyíltan nem volt módjuk megvallani a hitüket. Megszegte az állam íratlan törvényeit, nem tartotta be az egyházának az előírásait, valóban Isten szolgája volt, az ő törvényeit tekintette elsődlegesnek.

Csak visszatekintve merült fel bennem, hogy micsoda bátorság volt a részéről az én oktatásom. Az is csak sok év távlatában merült fel, hogy a plébánost, a főnököt nem is láttam soha. Tudnia kellett rólam. Nem volt kíváncsi rám? Dehogynem. A plébános félt. Hagyta, hogy a gyerekkorból éppen kinőtt pap vigye vásárra a bőrét.

VI.A Szeretők  
Apai nagyszüleim.
A másik halálközeli élményemben ők fogadtak. Annyi szeretettel vártak, hogy az volt az első gondolatom: miért nem tudtam, hogy ennyire szeretnek…

Nagyapa. Szakmunkás, aki tankönyvet írt.
Már több mint 10 éve nyugdíjban volt, amikor egy gyárlátogatáson a bennünket kísérő mérnök a leadott listából kinézte a nevemet, megkérdezte, hogy van-e közöm a nagyapámhoz. Volt. A mérnök még dolgozott vele. Azonmód állást és lakást ajánlott, ha lenne kedvem náluk dolgozni. Mert ismerte a nagyapámat.

Apró koromból vannak olyan emlékeim, hogy nagyapa játszik velem. Ma is emlékszem egy szlovák mondókára, amire tanított. Féltem tőle, pedig nem volt félelmetes. Apám tisztelte nagyon és az befolyásolt, hogy ő tartott az apjától.
Már felnőtt unokatestvéreimmel beszélgetve kiderült, hogy rajtam kívül egyikkel sem játszott, egyiknek sem kedveskedett úgy, mint nekem. Kár, hogy későn jöttem rá… Kár, mert hiányoltam az életemből a meghitt nagyszülő-unoka kapcsolatot.
Nagyon öreg korában, amikor már búcsúzott az élettől, nekem adta az óraláncát – emlékül. Meghatott, de akkor sem éreztem meg, hogy kivételezett vagyok. Mint kiderült, unokatestvéreim közül csak én kaptam emléket tőle.

Szinte bibliai pátriárkához illő tekintélye volt a gyerekei előtt. Az 50 feletti gyerekei szájából az, hogy APA, csupa nagybetűvel jött ki. Ha APA valamit mondott, akkor az úgy volt. APA kérései, parancsai mindig prioritást élveztek még a nagyapa korban levő gyerekei saját családja előtt is. Az én apám minden csütörtökön ment, az akkor már reszkető kezű APÁT borotválni. Csütörtökre nem lehetett színházjegyet venni, programot csinálni. Ha az úrangyala jött volna csütörtökön Budapestre, családilag akkor sem mehettünk volna az eseményre. Elképzelhetetlen volt, hogy APA borotválása szerdán, vagy pénteken történjen.
Hajlott a zsarnokságra, de ekkora tekintélyhez sem eszközök nem voltak a kezében, sem elég erőszakos nem volt. Személyes tulajdonságaival vívta ki és nagymama segített benne alaposan.

Nagymama. Parasztlány volt.
Négy gyereket szült, és rengeteget dolgozott. Egy ideig a szemben levő házban laktak, 800 négyszögöles kertet műveltek, állatokat tartottak.

Apró koromban anyámmal valami differenciám volt, valamit méltatlannak éreztem. Átszaladtam a nagymamához elpanaszolni. Most is látom és hallom, felemelte a mutatóujját és barátságos, de határozott hangon azt mondta: kislányom, ANYÁNAK mindig igaza van. Ő jó anyós akart lenni és ez sikerült neki. De ezzel az egy részvétlen mondattal egy életre elvágta nálam az igazi, bensőséges nagymama-unoka kapcsolatot.
Pedig nagyon jóságos és szeretetreméltó ember volt.
A hiszékenységemet tőle örököltem.
Késő öregkorára Alzheimer kóros lett. A betegsége egyik tünete volt, hogy élelmet dugdosott lehetetlen helyekre. Akkor még csak tanultuk a betegség tüneteit, nagynéném néha megkérdezte őt, hogy miért dugdos el élelmet. A válasz mindig az volt, hogy kell a gyerekeknek. Az ilyen betegek 99.9%-ban magukat féltik az éhezéstől. Nagymama még akkor is másról gondoskodott.


Nem tudok semmit a megismerkedésükről, a házasságkötésükről. Nem volt része a családi legendáriumnak. Azt tudom, hogy még fiatal korukban nagyapa megígérte, hogy nagymamából „úrinő” lesz. Ez alatt azt kellett érteni, hogy eljön az az idő, amikor nem kell erején felül dolgoznia.

Nagyapában volt zsarnoki hajlam, de az APA kultusz kialakítása elsősorban nagymamától eredt. Elképzelhetetlen volt, hogy nagymama nyilvánosan ellenkezzen nagyapával. De soha nem éreztem olyan feszültséget sem a nagymamában, hogy nem ért egyet nagyapával, de ezt majd csak kettesben mondja meg neki. Az, amit nagyapa mondott, úgy volt jó, ahogyan kimondta, bírálat, felülvizsgálat szükségtelen volt. Persze emögött ott volt az is, hogy nagyapám mindig jól végig gondolta, megfontolta, amit mondott, vagy csinált. Nem volt belelátásom abba, hogyan születtek a családot érintő nagy döntések. Az biztos, hogy ezekről nagymama mindig többes szám első személyben beszélt. „Mi úgy gondoljuk…”. „Nagyapával azt beszéltük…” A döntést magáénak is érezte. Nagymama mondása volt: csak akkor halad a szekér, ha egy irányba húzzák.

A család összetartott. Amikor a felnőtt, dolgozó fiúk még nem alapítottak saját családot, hazaadták a keresetüket, az anyagi helyzetük is fellendült. Érdekes számomra, hogy a nagyszüleim soha nem ragaszkodtak az anyagi javaikhoz, házukhoz, lakhelyükhöz. Ahogyan változtak a viszonyaik, ahogyan a gyerekek saját családot alapítottak, ők is változtattak. Egyre kisebb házba, kertbe költöztek. Ezzel a nagymamámnak is kevesebb dolga lett. Nyugdíjas korukra egy belvárosi lakásba költöztek (Vajon melyikük álma valósult meg ezzel a lakással?  ), ahol „csak” a lakás rendben tartása volt a feladat. Amikor az is sok volt, nagymama segítséget is kapott. Élete végére valóban úgy élhetett, hogy csak annyit kellett dolgoznia, amennyi jól esett neki.

Amikor felmerül bennem a képük, mindig úgy látom őket, ahogyan a kanapén ülnek egymás mellett és a nagyapám vagy fogja a nagymama kezét, vagy átöleli a vállát és kicsit magához vonja.
 

VII.A Diadalszekér

a) A szfinx kérdése, amire megfelelt, a természet misztériumaira vonatkozott és nem a kegyelem világára, amire nem tudott volna felelni.

b) A hódítási tervei kívülről és nem önmagából erednek.

c) A szabadítás, amit véghezvisz önmagát a logikai megértés kötelékében hagyja.

d) Az általa győzelemmel vett vizsgák fizikailag és racionálisan értendők.

e) Ha a Főpapnő Templomának oszlopai közé jutna, nem tudná kinyitni a Tóra tekercset, és nem tudná megválaszolni a Főpapnő kérdéseit. Nem született királyi fenség és nem papi méltóság.
forrás: A.E.Waite - The Pictorial key to the tarot.


A történet bő egy évvel korábban kezdődött, amikor 17 évesen kaptam meg a bárányhimlőt. Nehezen gyógyultam ki belőle és szövődmény is jelentkezett. Már az interneten azonosítottam be, hogy a kisagyban, a vegetatív szabályozásban okozott gikszert a kór. Akkor annyit tudtam, hogy időnként elájulok. Ezek az ájulások számomra sokkal kevésbé voltak drámaiak, mint a környezetem számára. Legfeljebb 5 percig tartott az eszméletvesztés. Ha magamhoz tértem, kutya bajom nem volt, rossz érzés is alig maradt utána. Nade aki végignézte…! Elájultam órán, felelés közben, a villamosra várva a járdaszigeten és bármilyen lehető és lehetetlen helyen. Orvostól orvosig hurcoltak a szüleim. Az, hogy évet halasztani, a tanulmányokat megszakítani, fel sem merült, két injekció közt tanultam szorgalmasan az érettségire.

 

Valamikor áprilisban befektettek kórházba, vizsgáltak, kezeltek, szerintem vaktyúk alapon, hátha használ valami. Az osztályvezető főorvos mérhetetlenül rendes volt, megengedte, hogy távollétében használjam a szobáját, így el is tudtam vonulni, ha tanulni akartam.

 

Érettségi napok előtti este anyukám behozta a vasalt matrózblúzomat, a sötétkék szoknyával, és én reggel a kórházból elindultam érettségizni.

Mondjam? A tanáraim azon aggódtak, hogy nehogy bajom legyen. A legkevesebbet az számított, amit ott produkáltam. Az írásbelinél nálam mindegyik felügyelő tanár megállt, beleolvasott az írásomba, figyelték, hogy hogyan haladok. A matematikánál vétettem egy számolási hibát, a tanár némán rámutatott. A szóbelinél a tétel vázlatát kellett felolvasnom és többnyire az volt a kérdés, hogy ezek közül beszéljek arról, amiről szeretnék. Ha a hangom jelezte a megakadást, azonnal segítőleg belekérdeztek. Ha lehetett volna, még le is érettségiznek helyettem, csak nehogy bajom történjen. A jegyeim tökéletesen megfeleltek a négy éves teljesítményemnek.

A felvételi már nem volt ilyen egyszerű, ott egy voltam a nagyon sok közül, a helyszínen senki nem szurkolt értem. Az is sikerült, felvettek, egyből.

 

A hosszú kórházi kezelés azért megtette a hatását, a vérnyomásom ingadozott továbbra is, de ájulásig nem esett le többé. Nyáron még dolgoztam is egy hónapot, és szeptemberben elkezdtem az egyetemet.

 

Ahogy leírtam, eszembe jutott utánanézni Pósa Ferenc oldalán, mi lehetett a betegségem lelki oka. Csak közelítéseket találtam, de üvölt róluk, hogy nem a saját, belső normáim szerint haladtam tovább, hanem szülői elvárásokat teljesítettem, amiket persze akkor nagy öntudattal a sajátomnak vallottam

 

VIII.Igazság/Egyensúly
Volt egy ügy, az jutott eszembe. Cserbenhagyásos gázolás. A gázoló miatt jegyeztem meg az esetet. Nagyon át tudtam érezni a helyzetét, éppen én is túlhajszoltnak éreztem magam, és átláttam a következményeket is.

Az áldozat sötét este merev részegen leesett a kerékpárjáról és az úttesten fekve el is aludt. A gázoló agronómus volt a helyi gazdaságban. Aratás ideje volt. Elmondta a vallomásában, hogy amióta az aratás tart, ő hajnaltól késő estig dolgozik, aznap nem is evett, fáradtan tartott hazafelé, amikor a sötétben nem vette észre az úton fekvő embert és elütötte. Annyira fáradt volt…, belegondolt, hogy rendőrség, kihallgatás… hátha nem lett komoly baja az embernek… Ő bizony visszaült a kocsijába és hazament, lezuhanyozott, megvacsorázott és utána megpróbált aludni, de az már nem ment, így hajnalban mégis telefonált a rendőrségre. Az ember közben meghalt az úton.

Egy pillanaton és egy rossz döntésen az agronómusnak (és a családjának) kisiklott az élete. Ha ott marad és mentőt hív, lehet, hogy tudtak volna segíteni, és nem hal meg az ember. Mégis más az a tudat, hogy megsebesítettem, mint az, hogy én okoztam a halálát. No és a segíthettem volna… tudata megmarad, amíg él.
Az útviszonyok és részeg ember helyzete olyan volt, hogy nagyon nehezen lehetett volna elkerülni a gázolást. Ha tisztességgel ott marad, szól a mentőknek, rendőröknek, lehet, hogy életben marad az áldozata, és akár büntetést sem kap. Azzal, hogy elment a helyszínről segítségnyújtás nélkül, sokkal súlyosabb minősítésre és ezzel mindenképpen büntetésre volt kilátása. Ha letölti a büntetését, a társadalmi státusza köztiszteletben álló vezető emberből börtönviseltté változik. Egy rossz döntés következménye. A jövőből csak az aznap estét látta, a vacsorát és a zuhanyt, meg az ágyat.

IX.A Remete
Gyuri ugrott be róla. Érdekes, hogy nem a Bolondról… ezen el kell gondolkoznom. A Bolond tiszta ember, tiszta indítékokkal, tiszta gondolatokkal. Gyuri nem tiszta. A Bolond a kezdet és benne van a fejlődés lehetősége, Gyuri az utolsó állomás és már nem fejlődik. Ő az a Remete, aki nem önként vállalja, hanem belekényszerül a remeteségbe.

Egy osztályba jártunk általános iskolába és középiskolába is.
Öreg szülők késői egyetlenkéje. Visszatekintve már az iskolában érezni lehetett rajta valami furcsát, de ez akkor nem lógott ki az átlag tűréshatárából. Később hallottam róla, hogy elmeosztályon kezelték, leszázalékolták, majd újra munkaképesnek nyilvánították. A felesége elvált tőle, a felnőtt lánya szégyelli, nem akar tudni róla.

Két diplomával vízóra leolvasó, villanyóra leolvasó volt, mindkét helyen anyagi differenciái voltak. Meggyőződésem, hogy nem ő vette el a pénzt, hanem elszórta, vagy figyelmetlenségből rosszul számolt. Utolsó munkahelye egy iskolában volt udvari munkás. Elfelejtette a kaput bezárni és kirabolták az iskolát. Kirúgták innen is. Sokszor és sokat volt munka nélkül. Cukorspárgával felkötött nadrágban ment állásinterjúra!

Egyedül él, nagyon szerény anyagiak között, azt hiszem, néha élelemre sem futja. Beosztásról, gazdálkodásról nincs fogalma. Többen, sokszor próbálkoztunk segíteni neki. A pénz kifolyik a kezéből, a bútorokat, lakásfelszerelést elkótyavetyéli. Még a leghatékonyabb segítség az élelmiszer és a ruha, amit adunk neki. Segítséget soha nem kér. Ha kap, azt „egyenes háttal és főhajtással” megköszöni.

Igényes könyveket olvas, és értelmes véleménye van az olvasottakról. Érdekli a filozófia, követi a természettudományok eredményeit.

Az emberek menekülnek előle. Kellemetlen beszélgetőtárs, vagy kikérdezi, vagy rábeszéli valamire az embert. Az alapvető gond, hogy nem fogja fel, mit érezhet, gondolhat a másik ember. Nem érzékeli a szokásos elutasítási gesztusokat.

Nem tiszta ember. Semmilyen értelemben nem tiszta. Fizikailag szaga van, és állandóan hátsó gondolatai vannak. Mivel a szándékait többnyire nem sikerül megvalósítania, kerülő úton próbálkozik, a ravaszdiságai átlátszóak.

A világot és az embereket nem érti, de a csapásokat bölcs rezignációval fogadja el, és első reakciója a túlélés lehetőségének a megtalálása. Lázadozni, háborogni soha nem hallottam. A vesszőfutásait csendes iróniával meséli el.

X.Szerencsekerék
A „vén boszorkány”. Olyan 10 éve lehetett, vagy annyi sem, Soma 3 év körül volt, ő nevezte el a kiabáló nénit vén boszorkánynak. Akkor a még fiatal kutyámat is mindig magammal vittem, ha a faluban volt gyalogos dolgom.
A barátnőmhöz vezető egyik útvonal mentén laknak. A házuk akkor is szerény volt, amikor a 60-as 70-es években épült. A méretes kert régies elvek szerint van kialakítva, minden talpalatnyi hely hasznosul. Az egész porta gyönyörű, pedáns rendben van tartva, sehol egy szál nem odavaló növény, a talaj mindig morzsalékosra eldolgozva, látszik, hogy nem szempont az emberek kényelme, a REND az első, ami látható és a HASZNOSSÁG.
Ha az öregasszony (talán egykorú velem  ) meglátott a kutyával, válogatott gorombaságokat kiabált a kert mélyének védelméből emelt hangon. Feltételezte, hogy az Ő árkukat fogjuk WC-nek használni. Az sem zavarta, ha hárman mentünk, a gyerek is ott volt. Az ilyen agressziókat nem szoktam lereagálni, süketet játszom. Ha a gyerek is ott volt, előkészítettem, hogy nem bánt bennünket a néni, csak kiabál, mi meg azt játsszuk, hogy nem halljuk. Ha lehetett, másfele kerültünk, de néha arra kellett mennünk.
Történt egyszer, hogy az asszony az utcán dolgozott valamit, amikor arra jártunk. Köszöntem, mint az szokás. A közelség és a köszönésem zavarta a szokott hangnem felvételében, pár oktávval és pár decibellel lejjebb, de elkezdte a szokott mondanivalóját. Megálltam, ránéztem. Azt hiszem angyal lehetett velünk, akkor, ott megláttam az asszony egész életének minden keservét. Megláttam, hogy az önként vállalt KELLek és MUSZÁJok börtönbe zárják, képtelen kitörni, hogy minden napja úgy kezdődik, hogy összeszorítja a fogát és teszi azt, amit a dolgának tud. Öröm és kedv nélkül végzi a dolgát, mert azt úgy KELL. Nincs öröm és szeretet az életében, mert a börtöne lehetetlenné teszi. Az ő világképében a gyerek nem ember, hanem fegyelmezni való élőlény. A kutya 1m-es láncra való és nem sétálótársnak. Érezte, hogy az én világom más, látta a nevetgélést, a mosolyt az arcunkon, és elkeseredett. Nem ellenem, hanem a saját élete ellen. Láttam, hogy csak a rossz érzéseinek a kifejezésére vannak eszközei, a szeretetét és a jó érzéseit nem képes megosztani. Őszinte szeretettel tudtam szólni hozzá, amitől elnémult. Azóta nincs kiabálás a kert mélyéből sem.
Nem tudom, ő mit tanult tőlem, remélem kicsit sikerült lazítania. Én viszont azóta kezelni tudom az olyan agressziót, ami nem nekem szól, csak rajtam csattan.

XI.Az erő

XII.Az Akasztott ember
Többször voltam ilyen helyzetben. Az ember tényleg úgy érzi magát, hogy felfordult a világ, ő keresztre van feszítve. Elvesztek az értékek, kérdésessé vált, hogy az új feltételek mellett érdemes-e, lehet-e élni.
Ha sikerült megtalálni azt a szilárd pontot a lelkemben, amire támaszkodva felépíthető egy új életstratégia, akkor a világ helyrebillent és bebizonyosodott, hogy az új világ élhető és barátságos lett, sőt, előfordult, hogy jobb lett a siratott réginél.

Ilyen fordulók voltak: 5 évesen, amikor Irma néni bevitt a Bosnyák téri templomba, 12 évesen, amikor becsöngettem a vidéki plébániára, hogy „csókolom, mink kommunisták vagyunk, de én szeretnék gyónni és áldozni”, 20 évesen, amikor kidobtam a gyógyszereimet, mert nem akartam beteg lenni, 27 évesen, amikor eldöntöttem, hogy élni fogok, 40 évesen, amikor nem hagytam tovább zsarolni magam anyámtól.


XIII.A Halál
Érdekes, hogy ehhez a laphoz nem kapok „eligazítást”, bár türelemmel kértem. Azt hiszem, nem szükséges hozzá semmi, úgy gondolom, ezt a lapot érzem és értem.

XIV.Kiegyenlítődés
Apámmal soha nem volt bensőséges a viszonyom. Ő, az Oroszlán értetlenül állt az én Halak mentalitásom előtt, én pedig őt nem értettem. Soha nem bántott, sem tettel, sem szóval, de a szeretetét sem nyilvánította ki számomra érthető módon. Visszatekintve voltak kezdeményezései, amiket akkor nem vettem észre, így hagytam elmúlni őket. Pedig a természetemet tőle örököltem.

Halála előtt különválva éltek anyámtól. Apám abban a házban, ahol most én lakom, akkor még meglehetősen szerény körülmények között. Víz a kútból, a házba kézi szivattyú pumpálta egy tartályba, ahonnan gravitációval folyt ki. A vize ivásra alkalmatlan volt, ivóvíz kút 1km-re. Meleg víz - fazékból. WC az udvaron pottyantós rendszerben. A fűtés helyiségenként kályhával.
Anyámmal az akkori idők maximális komfortjában éltünk lakótelepen. Az életemet kitöltötte, hogy „tudós nő” szerettem volna lenni, ennek a megalapozása kötött le szinte 24 órán keresztül.

Apám agyvérzést kapott. Szerencsére éppen itt töltöttem a hétvégét, észrevettem a rosszullétét, be tudtam vinni kórházba. Ott valamilyen szinten rendezték az állapotát, úgy nézett ki, hogy a feje tiszta maradt, de a mozgása nagyon bizonytalan lett. Várhatóan nem boldogult volna egyedül a lakásban. A legjobb megoldás, hogy hozzánk költözzön, és a nyugdíjas anyámmal együtt legyenek, elképzelhetetlen volt. Anyám határozottan nemet mondott a gondolatra. Nekem sem lett volna jó, hogy ketten állandóan veszekszenek.
Az, hogy én költözzem ide hozzá, még nem oldotta volna meg a napközbeni felügyeletet, valaki kellett volna, aki segít. Az ideköltözés az egész életemet felborította volna, egy beteg ápolása és egy komfort nélküli lakás teendői a munkahelyemre való hosszú utazással párosítva nagyon kemény lett volna, és nem tudtam volna időkorlát nélkül a tudománnyal foglalkozni.

A sok magyarázat azt a pár másodpercet hivatott megvilágítani, amire a kártya emlékeztetett, ami a „Mi lesz velem?” kérdés és a nem túl meggyőző hangon kinyögött válasz: „Megoldjuk, Apukám!” között eltelt. Azóta sem tudom megbocsátani magamnak azt a késlekedést és a nem meggyőző hangot. Úgy érzem, „kidobtam” a beteg apámat, mert nem akartam változtatni a kényelmes életemen és az amúgy céltalan céljaimon. Nem volt bennem annyi szeretet, hogy a segítés legyen az első szempont, a többit pedig akarattal, jó szándékkal meg lehetett volna oldani.

Szegény kapott egy második agyvérzést és többé nem jött ki a kórházból. Én tovább haladtam a tudományos pályámon, bár a középszernél nem jutottam tovább, és mégis beköltöztem a komfort nélküli házba.

Majd 35 év távlatából meg kellene tudnom békélni azzal, hogy akkor embertelen voltam az apámmal. Azóta sorban „kapom” a haldokló hozzámtartozók kísérését, gondozását, még a kutyáim is nehezen mennek el. Talán egyszer ledolgozom…

XV.Az Ördög

Ehhez csak egy szót kaptam. Érdekes, hogy ez az egy szó mégis segített. Addig hiába olvastam mindenfelé a nagyon okos dolgokat, valahogy értettem, de fel nem foghattam. Az egy szó, az ANYAGELVŰSÉG egycsapásra helyrerakta a kártyát. Megláttam azokat az utalásokat, amelyek a többi kártyára vonatkoznak és értelme, átérezhető értelme lett mindennek, amit olvastam róla, el tudtam helyezni a saját világomban, le tudtam fordítani a saját nyelvemre.Nem mertem, nem tudtam belemeditálni. Nem történet, nem személy, akit kaptam a kártyától, csak a fenti fogalmat. Utána, a más lapokra rímelő részletek felfedezése következett és azt hiszem, összeállt a kép.

Az anyag ideológusa, a Főpapnő ellentettje; az anyag varázslója, a jobb ügyekért síkra szálló Mágus kizárólag anyagban tevékenykedő ellenpólusa; és a sötét tanító, a Főpap rossz tükörképe. A Szeretők nyers szexualitást sugalló ellentettje. Az ördög elmélete, hogy egyszer élünk, éljünk jól, csak magunkra legyünk tekintettel. Az ördög korlátozza a férfi-nő kapcsolatát kizárólag a szexualitásra. Az ördög tanítása, hogy pénzért bármit megtehetünk. Az ördög az, aki elhiteti velünk, hogy a világ urai vagyunk és ezért jogunkban áll bármit megtenni a természettel és bolygónkkal. 

 

XVI.A Torony
Huszon éves voltam, engem mindenki szeretett addig, és akkor úgy véltem, ez rendjénvaló. Valaki úgy jellemzett, hogy hatalmas a szeretetigényem, de szerencsés vagyok, mert meg tudom szerettetni magam. Voltak elképzeléseim a szerelemről, voltak már „kapcsolataim” (az akkori korszellemnek megfelelő kapcsolatok), de én fehér lovat, meg királyfit vártam, valahogyan úgy, ahogyan azt a romantikus regényekből ki lehetett ókumulálni.

No, jött a királyfinak látszó személy, szerelem első látásra. Közös érdeklődés, fél szavakból értjük egymást, egyszerre szólalunk meg, és ugyanazt mondjuk, ugyanazt vesszük észre a körülöttünk hullámzó tömegben, egyszerre telefonálunk egymásnak, szóval lángoló szerelem, ahogyan az a nagy könyvben meg vagyon írva, rózsaszín köd a szememen és az agyamon. Ez tartott több mint egy évig. Romantikus lánykérés, szerenáddal, jaj nagyon boldog voltam, ilyenről álmodtam, a mennyekben éreztem magam.
És becsapott a villám a jól megépítettnek vélt tornyomba, világomba. Előtérbe kerültek anyagi kérdések. Nekem addig a ködtől nem volt szemem és fülem arra, hogy szerelmem mennyire kicsinyesen anyagias. Hozományról kezdett tárgyalni elsősorban anyámmal, aki a család pénzügyminisztere volt, másodsorban velem. Közbevetve: a hozomány már abban az időben igen elavult fogalom volt, családi vagyon nem nagyon létezett, az ember dolgozott, megkereste a napi betevőt, a szülők legfeljebb segítették az embert a lakáshoz jutásban. A „vagyon”, amiről szó volt az a családi ház, amiben most élek. Szüleimnek biztonságot, mozdítható értéket adott, dehogy vettem volna el tőlük életük munkájának a gyümölcsét. Nekem kinyílt a szemem az alkudozásban, és láttam, hogy zsarol az ember, láttam már a kígyóbűvölő módszereit, amikkel addig hatni tudott rám.
Ráébredtem, hogy nem nekünk, nem kettőnknek kívánt gondtalan életet, hanem magának. Én az anyagiak járuléka, ráadás voltam, lettem volna.
A szemem előtt omlott porba minden, amiről addig azt képzeltem, hogy értékes, az életem váza. Amiben hittem, amit biztosnak véltem, bizonytalannak bizonyult. Akiben hittem és bíztam, méltatlannak bizonyult. Túl magasan szálltam, nagyon nagyot estem. Nem tudtam elképzelni, hogy hogyan lehet összevakarni ezt a leomlott értékrendszert, az életemet. Nem is akartam összevakarni. Nem akartam tovább élni. Bevettem két doboz altatót, amivel bizonnyal meghalhattam volna, ha az angyal vissza nem küld és az őrangyalom vissza nem taszigál a testembe, mondván, még dolgom van az anyagban.

Évekig tartó dermedtség következett. Én magzati pózban gubbasztottam magamban és csodálkozva figyeltem, hogy én képes vagyok beszélgetni, enni, még nevetni is, amikor üvölteni szeretnék a fájdalomtól. Azután lassan kiengedett a görcs, kezdtem megbékülni a világ realitásaival. Nem fájt már, csak a helye volt érzékeny. És megismertem az igazi királyfit, aki semmilyen vonásában nem hasonlított semmiféle ideálomhoz, amit addig elképzeltem, de amilyen volt, azzal ideált alakított ki bennem.

XVII.A Csillag
Alagút élmény. Sötétben haladok, könnyedén szökellve. Könnyű vagyok, boldog vagyok. HAZA érkeztem. Nevetek azon, hogy képes voltam azt hinni, hogy az anyagi világban vagyok otthon, hiszen én ide tartozom. Ez a valóság, ez az igazi világ. Egészen távol egy pici fehér fény világít. Szeretet vesz körül. Ez a szeretet olyan intenzív, hogy legjobban azzal lehetne leírni, hogy szilárd szeretet.
Az életfilmemet látom, de olyan szempontok szerint, amit mástól még nem hallottam. Látom, hogy hányszor csináltam magamnak gondot teljesen feleslegesen. Vagy azért volt felesleges, mert végül jó sült ki belőle, vagy azért, mert végül kiderült, hogy semmi jelentősége nem volt a dolognak. A látottak nem elszámoltatás jellegűek, inkább szeretetteljesek, tanítóak. Nevetek a saját butaságomon. Megértem (vagy érteni vélem) a tanítást.
A távoli fény előtt megjelenik egy fénylő angyal, fehér ruhában. Messze van, az arcát nem látom. Mert messze van, széles gesztussal, emelt hangon beszél. A karjait a feje fölé emeli, majd nyújtva leengedi és maga előtt keresztezi és vissza emeli. A gesztust NEM-nek értelmezem. Közben azt mondja: Nem halt meg a Piroska. Snitt.


XVIII.A Hold
Alaktalan gyerekkori félelmek. Kezdetben oka nincs, csak van. Később találtam hozzá okot, amit meg lehetett nevezni, de azt is féltem megnevezni, mert legbelül tudtam, hogy ez nem az igazi ok.

Mondták, hogy nagyon nehezen születtem meg.
1944. március 20.-án este születtem, anyám már második napja vajúdott velem Budapesten a Margit kórházban. A németek előző nap szállták meg az országot. A kórház a Bécsi úton van, azon vonultak be Budapestre. Az orvos, aki segített a világra jönnöm, történetesen zsidó volt. Neki akkor már nagyon sürgős elbújnivalója lett volna. És én csak nem akartam megszületni.
Anyám hallotta a tankok zaját, de neki nem mondták meg, hogy mi okozza. A tapintatnak csak annyi hatása volt, hogy ő szegény nem tudta, hogy mitől fél, de félt. Az orvos is félt. (Micsoda EMBER volt, hogy kitartott mellettünk…) Apám nem beszélt róla, de szerintem ő is félt a folyosót róva immár második napja. Úgy gondolom, az egész kórházban, az egész városban nyúlós, alaktalan félelem ült.
Azt hiszem, akkor álltam először abban a helyzetben, amit ez a kártya sugall. El kell indulni egy beláthatatlan, félelmetes úton, és semmi kedvem hozzá.

Hatalmas munkával lettem úrrá a félelmeimen. Olyan 8 éves lehettem, amikor elkezdtem magamban dolgozni rajta. Kinyitottam a szemem a sötétben. Ilyen és hasonló gyakorlatokkal győződtem meg arról, hogy a már névvel is megszemélyesített fenyegetésektől nem indokolt félnem, hogy úrrá tudok lenni a félelmeimen, meg tudom oldani a gondjaimat.
Később az egykor rettegett éjszaka barátommá lett. Kevés a külső inger, jobban tudok egy feladatra összpontosítani, bagoly típus vagyok.

XIX.A Nap
Asztrológiával foglalkozó rokonom a horoszkópom láttán lelkesen ujjongta, hogy csodálatos adottságaim vannak. Utána némi tapintatba burkolva következett, hogy nem érti, mitől nem tudtam ezeket az adottságokat megvalósítani.
Amikor ezek elhangzottak, még nagyon kezdő volt, lehet, hogy ma már jobban tudná olvasni.
Nem értek a horoszkópokhoz, lehet, hogy a lehetőségeimet az anyagi világra értelmezte, én viszont úgy érzem, elsősorban lelki és spirituális vonatkozásban teljesítettem.

XX.Végítélet
Bözsi néni. Falusi lány, paraszti értékrenddel. Pestre jött cselédnek, férjhez ment, onnantól a háztartást vezette. Gyerekük nem volt. Az én életem meghatározó személyisége.

Beteges kisgyerek voltam, étvágytalan, fáradékony. Az iskolakezdés előtti tavaszon zsinórban kaptam el a betegségeket, már csontsovány voltam, az orvos szerint a következő betegséget nem éltem volna túl. Gábor bácsi apám kollégája volt, egy házban laktunk Óbudán. Gábor bácsit 1950 tavaszán az egyik vidéki cukorgyárba helyezték. A magyarországi cukorgyárak szokása szerint szolgálati lakást kaptak a gyártelepen.

Bözsi néni pedig, a gyermektelen asszony, felajánlotta, hogy majd ő a vidéki levegőn rendbe hoz engem. Hogy volt mersze hozzá?! Anyámnak hogy volt mersze hozzá?! 200 m-t nem bírtam gyalogolni! Volt merszük hozzá.
No, anyám elvitt Bözsi nénihez, és ott hagyott. Bözsi néni néni pedig megkezdte az én rendbe hozásomat. Sikerült neki. Sok éven át náluk töltöttem a nyarakat. Megismertetett azzal, hogy hogyan nevelik kényeztetés nélkül, de szeretetben az emberek a gyereküket. Erről rengeteg emlékem van, de most nem erről van szó. Csak pici adalékként írtam le a jellemzéséhez.

Bözsi néni és Gábor bácsi viszonyáról szólt az üzenet, arról, hogy hogyan lehet egy embert megítélni. Ha visszagondolok, mintha a nagyobb szabású dolgokban a bácsi határozott volna, de a ház úrnője és rendjének kialakítója a néni volt. És a mindennapok nem a nagy dolgokról szólnak… Visszagondolva, a ház rendje a bácsi kényelmére volt kialakítva, de a stílus, ahogyan a néni a bácsival beszélt, az rettenetes volt. Előttem sem fékezte magát, mások előtt sem. Csak egy példa, ami még most is emlékezetes: Bácsi megérkezett ebédelni. A sarokban egy nagy kötélcsomó hevert.
- Csöpikém, minek ez a kötél?
- Hogy te felakaszd magad rá.
Közbevetőleg semmi neheztelés nem volt köztük előzetesen, a válasz úgy jött ki a néni száján, mint manapság némely gyerek szájából a b…meg, szinte kötőszóként. A bácsi ezeket a gorombaságokat nem vette fel. Most, visszatekintve sem találom erőltetettnek a nevetését, amivel az ilyen megnyilvánulásokat nyugtázta. Utólag sem érzek pici sértődést, vagy rossz érzést a viselkedésében. Tudomásul vette, hogy a kötél rendeltetését később közlik vele, vagy esetleg nem is közlik. Számára ez része volt a világnak, amit elfogadott olyannak, amilyen.

Az én gyerekgondolkodásommal úgy láttam, a néni valamiért gyűlöli szegény bácsit, aki akaratán és szándékán kívül valamivel megkeseríti az életét. Hiszen soha, senki mással nem beszélt ilyen hangnemben, mindenkivel udvarias és kedves volt. Amikor a bácsi meghalt, azt hittem, felszabadul a nyomás alól és némi illendő gyász után elkezdi élni a saját életét, a saját kedve szerint. Hát nem. A néni teljesen összeomlott. Gondolatban kipróbáltam már azt a lehetőséget, hogy a napi egyoldalú bajvívás hiányzott neki. De ennek ellene mond, hogy a még mindig szép özvegyasszonyt kerülgették a férfiak. Ő egyiket sem fogadta el. Haláláig gyászolta a bácsit. Szegény bácsi, ha életében annak a kedvességnek a felét kapta volna, amiben a halála után részesült… Szegény néni, ha ki tudta volna mutatni az élő embernek, hogy mennyire fontos neki… Végül minden helyre került, csak kicsit későn.

Az özvegy néninek volt egy nagyon jó barátnője, szintén özvegy. Értették egymás problémáit, egymáshoz vitték a gondjaikat, örömeiket, de a gondok voltak túlnyomó többségben. A kölcsönös látogatásoknak szertartása volt, és mindketten odafigyeltek arra, hogy a másikra csak annyit rakjanak a saját terhükből, amennyit az el tud viselni. Azt is csodáltam (akkor), hogy egyik sem ad tanácsot a másiknak, csak ha az kéri. Meghallgatták egymást. Megadták azt a lehetőséget, hogy a másik megfogalmazza a gondjait, és azzal megfoghatóvá tegye az alaktalan nyomást, ami rajta feküdt. Azt hiszem ebben volt hiánya mindkét embernek.
Történt, hogy a barátnő vejét áthelyezték egy másik városba, egy másik cukorgyárba. A barátnő értelemszerűen velük költözött. A költözés előtti este elbúcsúztak, a néni hazament, lefeküdt és nem ébredt fel többet. A boncolás semmilyen elváltozást nem talált, ilyen egészséges halottal csak gyilkosság áldozataként találkozott, mondta a boncoló orvos. Egyszerűen megállt a szíve. Elment az utolsó ember az életéből, aki társa volt, nem volt miért élnie.

Aznap hajnalban felriadtam, kimentem, vizet ittam. Visszafeküdtem és szidtam magam, hogy üres gyomorba hideget ittam, mert vacogtam a hidegtől, nem is bírtam elaludni. Kinyitottam a szemem, és láttam az egyik fotel karfája felett a néni fejét. Olyan volt, mint egy fekete-fehér kép negatívja. Nézett rám. Nem volt rossz érzésem, csak meg voltam döbbenve. Megdörzsöltem a szemem, hogy jól látok-e. Minden dörzsöléssel halványabb lett a fej, majd eltűnt.
Utólag gondoltam arra, hogy szólnom kellett volna talán. Kérdezni, hogy mit segíthetek. Utólag gondoltam rá, az után, hogy aznap megjött a távirat a haláláról.

Ebben a férjével lópokrócként viselkedő asszonyban annyi, de annyi szeretet volt, és pont a férje felé nem tudta kinyilvánítani. Illetve tudta, mert a cselekedetei erre utaltak, de a tettei és a szavai között iszonyatos szakadék volt, sokszor a szavaival agyoncsapta a legjóságosabb tetteit is. Azt hiszem, a bácsi pontosan tudta ezt és ezért bírt őszintén nevetni, ha goromba volt vele.
Engem pedig megtanított arra, hogy az emberek cselekedeteire figyeljek elsősorban, és csak másodsorban a szavakra.

XXI.A Világ
Az életemnek azt a szakaszát kaptam a kártyától, amikor kiüresedett az életem. Már nem dolgoztam, mindenkit elkísértem a halálba, akivel szemben kötelezettségeim voltak, gyerekem nem adatott, így ettől kezdve csak önként vállalt dolgaim adódtak. Nem kellett senkire és semmire tekintettel lennem, azt ettem, amihez kedvem volt, akkor keltem, amikor felébredtem, és ha valamihez nem volt kedvem, azt nem csináltam meg. Az ember, amíg dolgozik, vagy nagybeteget ápol, néha elábrándozik egy ilyen lehetőségen. Visszatekintve mondom, hogy talán egy rövid pihenés erejéig jó egy ilyen életstílus, de tartósan deprimáló, ellenségemnek sem kívánom. Próbálkoztam mindenfélével, de sehogyan sem sikerült visszatalálni az egyensúlyomba.

Egyszer megkeresett a keresztfiam, hogy mit szólnék az internethez. Persze, hogy kaptam a kedves felajánláson. Beszerelte, telepítette, az Origó főoldalát rakta nyitólapnak, majd felállt, közölte, íme, az internet, tessék egészséggel használni. További segítségként az akkor 10 éves nagyfia csinált nekem egy mélfiókot. Kezdetben a linkeket papírra másoltam ki, majd bepötyögtem a címsorba…  A többit a neten szerzett ismerősök segítségével és a magam kreativitásával találtam ki. 

A net nem csak ismeretségeket, új barátokat hozott nekem, hanem nyílegyenesen vezetett az ezotériához. Müller Péter könyveit már előtte ismertem, nagyon megfogtak, de sok fogalmat nem adtak arról, hogy nekem mi lenne a dolgom, hogyan tudnám „járni az utam”. Kezdetben görcsösen MESTERt kerestem, mert ugye egy rendes ÚTON JÁRÓnak MESTER kelletik. Sehogyan sem sikerült. Vagy a MESTER jelölt fanyalgott, amikor találkoztunk, vagy én, a tanítvány jelölt.

Olvastam, beszélgettem nagyon okos és nem nagyon okos emberekkel. Kezdetben a katyvasz szaporodott a fejemben, később rendeződtek a dolgok. És kinyílt előttem egy világ, ahol egészen más jellegű feladatokat kapok, mint amikhez „előző” életemben hozzászoktam. Azt is megtanultam, hogy amikor tényleg szükség van egy MESTER irányítására, akkor nem kell erővel keresni, már vár rám. 

 

 

 


 


Címkék: kuckó

A bejegyzés trackback címe:

http://xalen.blog.hu/api/trackback/id/tr142846773

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben.

Nincsenek hozzászólások.